Te ünnepet igértél és most soha nem tapasztalt, soha nem kért mennyegzőbe hivtál.
Sziporkázik az élet a fagyott tájban.
A csillagok, mint gyógyitó tűszúrások végtelen tükrön szűrik át vékony sugárban mézüket. Gazdag a kertem, hótól roskadtak a fák és áldást igérnek. Egy magányos hinta bújik biztos kar hónaljában, játszi könnyedséggel megteremtett világod tanuja. Amott rozsdás üst feneke lóg. Rég nem kondult, versenyt nem kiált a szentséget hasitó haranggal. Vallomása erről a karcos éjről a Föld magjáig csorduló csend.
Fényben úszik ezer porszemnyi tükör – szemed csillogása felüditi lelkemet.
Árnyékot vetnek a fák, körbesimúlnak a Hold elől a hósivatag lágy pokrócán.
Alakom sötét mintájába révedten hiszem testemben a család.
Lelkem nem ömlöng, nem vágyik, nem képzel, üresen megdöbben: most készen áll? Ez itt a szűletés vagy a halál?
Kegyetlen találkozás a kegyelemmel.
Tél van, de bomlanak majd a cseresznyefák.
U.I. : Ma láttam havat biborban, sárga fényben, lágy kékben, sejtelmes szürkében, ragyogó fehéren a mélykék éjben. |
